Ki vagy Te a jelmez alatt?

Ki vagy te a jelmez alatt? – Az ego, a változás és a belső szerepeink labirintusaMiért félünk változni?Mert a változás nemcsak azt kéri, hogy máshogy cselekedj, hanem hogy máshogy láss. Önmagad is. És ez ijesztő. Mert minden, amit eddig hittünk magunkról – hogy kik vagyunk, hogyan működünk, mi biztonságos, és mit érdemlünk – az átalakulás során kérdésessé válik.A változás az ego halála. Legalábbis annak az egónak, amely a túlélésre rendezkedett be.Az ego nem más, mint a múlt fájdalmaiból, félelmeiből és védekezési mechanizmusokból felépített identitásburok. Egy páncél, amit azért öltünk magunkra, hogy megvédjen. De minél tovább hordjuk, annál inkább elfeledjük, hogy ez csak álruha. Egy szerep. Vagy sok szerep.Az ego a hitrendszereink összessége: tanult viselkedésformák, önmagunkról alkotott elméletek, túlélési stratégiák, a "hogyan legyek szerethető" sémái. Ám mindez gyakran már nem szolgál minket, csak visszatart. És mégis: a biztonság illúziója miatt képesek vagyunk ehhez az álidentitáshoz ragaszkodni. Mert ha letesszük, a kérdés marad:Ki vagyok én a jelmez alatt?És jön az ismeretlen. A szabad lélek. A tiszta jelenlét. Aki nem szerepet játszik, hanem létezik. Aki nem akar megfelelni, hanem kapcsolódni vágyik. De őt nem könnyű megtalálni, mert az ego hangos, a lélek halk.Az ego nem ellenség – nem a "rossz", hanem egy szükséges építőelem a földi tapasztalásban. Az én-tudat alapja, amely segít eligazodni a világban, kereteket ad. De amikor már ő irányít, és nem a lélek, akkor a valódi önvaló háttérbe szorul. Ilyenkor az ego már nem segít, hanem korlátoz. Védekezik a fájdalomtól, de a szeretettől is.Ezért félünk változni. Mert a változás leválaszt az ismert egóról, a régi szerepeinkről. És ezek a szerepek sokszor nem tudatosak, hanem mélyen beépültek – a "tettes–áldozat–megmentő" háromszögében.Ezek gyermekkori mintákból jönnek. Olyan kapcsolati dinamikákból, ahol megtanultuk: a szeretet feltételekhez kötött. Hogy ha megmentek másokat, akkor talán érek valamit. Hogy ha áldozat vagyok, akkor törődnek velem. Vagy ha tettesként uralok, legalább nem leszek újra kiszolgáltatott.Az azonosulás ezekkel a szerepekkel az önazonosság hiányából fakad. Ha nem tudom, ki vagyok, akkor legalább tudom, hogy mit játszom. De minden szerep maszk. Elzár a valódi kapcsolódástól – másokkal és önmagammal is.A gyógyulás ott kezdődik, ahol felmerjük tenni a kérdést: Ki vagyok én a szerepen túl?A válasz nem szavakban érkezik, hanem csendben. Jelenlétben. A pillanatban, amikor már nem reagálunk, hanem figyelünk. Amikor már nem játszunk, hanem vagyunk. Amikor lemerjük tenni a páncélt, és nem csak félünk – hanem kíváncsiak leszünk arra, kik is vagyunk valójában.